2015. június 15., hétfő

ULTRABALATON

Hihetetlen, hogy egy hét leforgása alatt körbefutottuk a Balatont, elköltöztünk és lenyomtuk a Kékesfutást. Ez már az igénybevétel szerinti csökkenő sorrend és szívem szerint a költözést az Ultrabalatonnal holtversenyre hoztam volna ki, annyira kimerítő volt, de mivel a futás a hobbim, nem a lakásfelújítás, ezért úgy döntöttem, inkább arról írok.

Az UB... az ország legellentmondásosabb futóversenye, az idei évben ez volt az egyetlen esemény, amire igazán készültem. Azt hiszem ezt nevezik célversenynek a profik, de a közöttük épphogycsak megtűrt öregedő háziasszony kategóriában nem használunk ilyen fellengzős kifejezéseket. Én csak "eddigi életem legnagyobb élményének" szoktam hívni... vagy annyit mondok, hogy "számomra az év többi része egyszerűen csak levezetés lesz".

Mivel nem tudtam, mire leszek képes (nem titok, két fős csapatban indultunk, nekem nyolcvan kilométer volt a táv) ezért nem futottam hullára magam az elején és még maradt bennem a célban, vagy nem maradt... ezt már nem tudjuk meg. Az éjszakai szakasz volt a legkülönösebb, sokszor teljesen magányosan, fülsiketítő békabrekegéssel kísérve, tettem meg hosszú kilométereket és egyáltalán nem hiányzott a többi futó lármázása. Illusztrációként tekintsétek meg Gé hosszú záridővel készített felvételét, amin az új fejlámpámban láthattok... nem tudom minek fárasztottam magam az integetéssel.



Először a gyomrom adta fel a szolgálatot, utána a bal lábamon az Achilles és néhány olyan testrészem, amiket ott neveztem el, mert addig nem is tudtam róluk. Arra tisztán emlékszem, hogy a kis hájpárnák deréktájon hogyan rezonáltak be minden lépésnél iszonyú fájdalmat okozva. Legvégül elvesztettem az egész számok összeadásának képességét.

 A célban természetesen minden meggyógyult és a szám háromszor körbeérte a fejemet és azóta is úgy maradt...

Nincsenek megjegyzések:

Rendszeres olvasók